Dobbanás. Apró kis ritmikus mozgás, egy izomcsomó által kifejtve. Dobbanás, egy apró hang, ahogy a megfeszített hártyán egy ütő koppan. Dobbanás, ahogy egy gondolat tovaszáll. Dobbanás, ahogy egy pillanat, ami hirtelen több lesz, mint bármi más korábban. És dobbanás, ahogy a pillanat szertefoszlik.
Így lehet jellemezni leginkább azt, ami abban a pillanatban, a lágyan zuhogó esőben ért engem. Csak egy apró mozzanat, egy apró villanás, és... csak egy dobbanás. Nem volt több. És, most mégis annyira fontos lett számomra, mint az élet bármely más dolga. Vagy, talán még fontosabb is.
De már véget is ér lassan, ahogy minden érzés elszáll, lassan, ahogy minden elhalványul. Mert, nem emlékezhetünk mindenre, ugyanúgy, örökké.
Van, ami megszépül, van, mi csúfabbá válik, de egy biztos, semmi sem marad olyan, mint akkor, abban a pillanatban. Mert, mindennek meg kell változnia.
Az én dobbanásom is csak a felismerés ködös pillanata volt, s egy hideg pengéé, ahogy a testembe siklott.
Mégis, többet ért mindennél, csak... kissé későn...
Ez volt talán az egyetlen pillanat, amikor egészében láttam, múltam, jövőm, szerencsém, s átkom egyaránt. S talán, ez volt az utolsó pillanat, amikor mindezek értelmes dolgok voltak.
S ekkor tudtam egyedül, hogy minden szép, és jó is volt, nem csak fájdalmas, mint a hely, amit a kés testemben hagyott.
Talán rossz helyen voltam, talán nem kellett volna ott ácsorognom, talán nem azt a lányt kellett volna figyelnem, talán... nem kellett volna, hagynom, hogy ott, és akkor minden kicsússzon a medréből..
Vagy, csak más mederben kellett volna terelnem. Talán, akkor jobb lett volna, talán...
De nem én lettem volna, ha arrébb lépek, a lány felé, kire talán már emlékezni se tudnék, csak arra, ami megfogott benne. Arra az egy, mindent átható tekintetre, s ahogy félre vonta, ahogy máshova figyelt, s mégis rám.
De … lehet, mégis arrébb lépve lett volna a legjobb, vagy, ha nem nézem tovább. De nem tudtam, akkor és ott nem lehetett. Mert, az is egy dobbanás volt.
Hát igen, mondjuk úgy, hogy kiváltságos... voltam... Vagyis, lehettem volna, ha ez a fránya piros lé nem csepegne ki a résen, ami a testemen nyílt, nem is olyan rég...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.