A hit érdekes egy kérdés, ahogy maga a vallás is. Sokszor gondolkozom el rajta, s emiatt talán, a leghitetlenebbek közé sorolhatom magam, mert csak azt látom magamban, hogy nem nagyon van, ami a „hitemmé” válhat, vagy csak nem tudnám nevén nevezni.

De mielőtt tovább lépnénk, Kedves Olvasó, hadd mondjam el, hogy itt nem a kereszténységről, nem a buddhizmusról, vagy bármely, vallásként emlegetett egyszeri fogalomról lesz szó, hanem ezek mozgató rugóiról, az emberekről, s az ő hitükről. Ez nem az a környezet, ahol istenek nevei számítanak, mert mindig is úgy láttam, hogy ezek csak burkok, körvonalak akörül, amit vallásnak nevezünk, a hit igazi magvai.

Mert a hit, a vallás nem egy lény, akinek a létét bizonyítjuk. Ennél körül írhatatlanabb, nehezebben megfogalmazható jelenség, talán pont azért, mert emberi. Ugyanúgy vallás a keresztes lovag hite a Kánaánban, ahogy a katona hite abban, hogy jót tesz a népéért, vagy épp a szabadság harcos vágya a boldog népért.

Mert mind vallás, mind igazi mozgató rugó, valami, ami írja a történelem sorait, túl azon, amit a vezetők érvnek mondanak. Mert nem lehet, valljuk be, ezreket megmozgatni azzal, hogy a lengyel trónörököst megölték, de azzal már inkább, hogy hisszük, a herceg ellen elkövetett minden bűn a nép ellen szól. Mert senki sem azért ragad fegyvert, hogy megvédje a királyi családot, vagy, hogy mentse egy félénk uralkodó nevét, hanem azért, hogy az országért álljon ki, a magasztos célért, ami a szeme előtt lebeg.

S ez a cél talán, ami magát a vallást legjobban jellemzi. Mert cél nélkül az embernek értelmetlen bármi is. Valami célt mindennek tudunk adni, s őszintén kimondva, ez kell is nekünk. Szükségünk van valamire, ami hajtja a dolgokat. S ha nem találunk ilyen hajtóerőt,akkor a megnevezhetetlen a fogalmat kereszteljük el végül Istennek, Allahnak vagy épp a Mindenségnek.

De valljuk be, a felsőbb fogalmaktól mentesen létezünk, mert hiába mondjuk, hogy Isten nevében, ha csak egy telekért harcolunk, abban a hitben, hogy lesz nekünk, s magát a gazdagságot hozza el. Most a vallásos Olvasóim feltételezem szörnyülködve, s eretnek, istenkáromlóként tekintenek rám, s tényleg igazuk van. Eretnek vagyok, mert figyelem őket, istenkáromló, mert fogalommá kicsinyítem a felsőbb hatalmat, ami mindent irányít.

De kérném őket, nézzék a világot a másik szemmel néha, felejtsék el a vakságukat, vagy, ha nem tudják ezt tenni, kérdezzék meg maguktól: Miért kell az Istenükről bizonyíték?

Mert nem hit az, ha tények kellenek, állítások arról, hogy létezik valami felettük. A hit az, ami a tudást pótolja, a hit az, ami megingathatatlan a tények viharában, s a hit az, ami támaszték a legkaotikusabb környezetben is. Pont azért, mert az egyén legbelső, személyes világának talán legerősebb támasztéka: Az egyetlen pont, aminek mindig igaznak kell lennie.

Ez nem fanatizmus, ez nem is vakhit. Mert nem buzgó tettekre sarkall, nem is arra, hogy milliókat áldozzunk egyetlen „nemes célért”. Mindössze annyit takar, hogy nem kételkedünk, nem akarunk igazolni, hanem elfogadjuk magunkban: ez a mi világunk, és mi így látjuk...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.