Nem értem én az embereket,

De ténylen nem értem őket. Az egyik elvárja, hogy mellette lebegj, minden percét kitöltsd, hogy te legyél az akire vágyik, csak azért, hogy pótold az épp aktuális hiányát. De nem ad semmit, csak elvenne, és még úgy is tesz, mintha ez lenne a helyes.

A másik ott áll melletted, tenned kellene érte valamit, de nem hagyja, mert épp nem akar feléd fordulni. Nem lehet vele semmihez kezdeni, mert amint hozzá szólna, tova libben, mintha ott sem volna. Mert, ő is úgy tesz, mintha ez lenne a helyes.

A harmadik szépen el van, jól elvagytok, s te nyeled a békákat torokból, mert megszoktad tőle. Mondván ő ilyen, bár ő az első hibád a szemedre veti, mert azt azonnal észreveszi. És igen, ő is úgy tesz, mintha ez lenne a helyes.

A névtelen negyedik az utcán, veled szemben haladva majd megöl a tekintetével, ahogy cigarettád füstje felé száll. Persze az mellékes, hogy ő lépett melléd, s te amúgy is messze a tömegtől gyújtottad azt a cigarettát, mert ő most itt van, percekkel azután, hogy már a második rudacska füstöl el ajkaidon át. Mert, igen, szerinte is ez a helyes.

Van az ötödik, áll szemben veled, s csak annyit mond, legyen szíves. De a hangsúly a hangjában már azt sugallja, hogy megöl, amint másképp teszel. S talán ez a pont, amikor úgy döntesz te is, hogy ez csak szerintük helyes.

Mert, nem csak az az ember, aki az adott testben él, hanem az, aki mellette. Miért felejtik el oly sokan, hogy a másiknak is van igénye, hogy a másiknak is van véleménye, és ehhez ragaszkodna is. Miért könnyebb inkább találni egy harmadikat, ha az illető úgy dönt, elég már?

Annyira nehéz lenne meglátnunk magunkban a hibákat, hogy már azt is letagadjuk, valakit ez zavart?

Mert, rendben, hogy azért vannak a barátaink, hogy egy fázós alkonyon, a párnákra dőlve, dúdolásszuk a régi dallamot. Meg madár csicsergés, sok-sok konfetti, és a rengeteg szlogen: „Hogy segítsenek, hogy mindent megadjanak, hogy megtegyenek értünk...”. De mi, hangsúlyozom, akármelyikünk is: Mit tett értük?

Mert ezen a ponton könnyen túl lépünk, s képesek vagyunk csak a mások hibáját látni. Én is ezt tettem korábban, s egy esetben sem mondtam ki a magam vétkeit. Mert, nekem nem kell, hogy kimondjam, mindegyik esetben tudom, mennyit is vétkeztem. De sajnos egyszer nekem is elég lesz mások vétkeiből, s akkor majd nézhetik a hűlt helyet, ahol egykoron álltam. Mert egyszer mindenki tovább lép, kérdés, megvárja-e a „társait”, vagy sem. S ez a barátság, nem valami szent szöveg, hanem az, hogy vársz-e még, vagy inkább lehagyod, aki visszatart.

Az a barátság, hogy a megfelelő időben belerúgsz, hogy megtegye amit kell, s nem az, hogy dédelgeted. Mert egy barát lemond, feláldoz, eltűr és legfőképp elfogad. És még millióképpen átfogalmazhatnám, de nem teszem, mert a lényeg egy marad: Ne csak követelj, kérj is végre. Ne csak kapj, hanem viszonozz is. És hidd el, az emberek is változhatnak, nem csak az évszázadok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.