Reggel

Ez a nap is úgy indult, mint minden más: Nehezen. De tényleg, nem tagadhatom le, manapság már nem pörgök annyira, mint korábban.

Nehezen kikászálódok az ágyból, nehezen ruhát öltök magamra, nehezen megmosakodok, s a wc-be is csak nehezen mászok ki.
Már nem tudom megtenni azt, amit korábban, hogy kipattanok az ágyból, mert... nehezen megy. Főleg, mert dolgozni indulok. Vár rám a gyár, a kényszeripar legszebb terménye, a 8 óra robot, és a hozzátartozó 4 óra túlóra. Mert, mennie kell a termelésnek, nem állhat meg egy porszem miatt. Főleg nem miattam...

Nem végzek fontos munkát, és még csak közöm sincs nagyon a cég életéhez. Legfőképp amiatt, mert ha nem mennék robotolni, akkor cserélnének mint egy hibás alkatrészt. Itt nem lehet megállni, itt dolgozni kell.

Én megyek a sor mellé, ők meg majd adnak érte némi pénzt. Nem viszik túlzásba, gazdasági válság van. Én főleg abban vagyok, ők meg, hát igen, szenvednek...

Legalábbis minden reggel a művezetőnk ezzel indít: Fiaim, ma többet kell teljesíteni! Válság van, nem szabad megállnotok, mert a cég belebukik!

Persze, 2 hete amikor az egyik csajszi kibukott a sor mellől, a cég, és legfőképp a csajszi érdekében, szépen hazavitték,lefektették, és megmagyarázták neki, hogy ma nem volt dolgozni. Egész nap csak feküdt, mert reggel beverte a fejét. Bár, igazából, nem neki magyarázták(tekintve eszméletlenül feküdt már), hanem a férjének, egy 20-assal szentesítve a történteket...

A cég nem engedheti meg a hibákat. Sem a sajátjait, sem a dolgozóiét. Így, én is, nehezen, mint már említettem, felkelek.

Hajnali öt van, tudatosítja velem a ködös holdfény, s már javában a novemberben járunk, én meg késésben. Hát igen, most ment el az első villamos. Azt hiszem, 2-3 perc még megengedhető, csak a művezetőnek kell megértenie, hogy megint lerohadt az a szerelvény. Ezzel az egyel szemben megértő, s ilyenkor csak 1-2 óra túlórát ad.

Ahogy a kávém csöpög, lassan elkezdem magamat rendbe szedni: Ruha a testre, víz az arcba, borotva a toroknak, lassú mozdulatokkal, már csak rutinokként pörgetem őket. Mert, ez már 2 éve tart, és, lassan megszokom már. Nem kell sietni, mert ígyis-úgyis le kell hajtanom a maradékot, és, valljuk be, havi 80-ért azért megéri, főleg, mert így van pénzem enni is, és a lakásra is.

2 éve egyszer beígértek egy fizetés emelést, csak annyit kellet volna tennem, hogy kissé másfelé figyelek munka közben. Akkor nem tettem meg, helyettem más valakit jelöltek ki, azóta ő a művezető, és a sor mellől irányít minket.

Néha nehéz a dolga, azt nem kell tagadnom, mivel egész nap robotol, mind a 3 sor mellett, és még az éjszakaiakra is felügyel. Persze csak két naponta, a régi mellé ment társnak, de nem irigylem, nem könnyű meló, bár az is igaz, hogy megkeresi a százat is ezért. De valljuk be, valamit, valamiért.

Mire végig jutok a felkelés rituáléján, a kávém már mosolyogva vár a kiöntőben, így engedelmeskedve az invitációjának, pohárba töltöm, s mellé dobok némi cukrot. Tejet azt nem, arra nincs pénz, amióta volt a 17-es marhavész, azóta már csak a kiváltságosok engedhetik meg.

Kávémat felhörpintve, lassan útnak indulok, követve a nap szokásos ritmusát, hogy elérjek a munkahelyemre. Tényleg sietek, mert sietni kell, annyira, hogy még integethetek az előző villamosnak.

Hát igen, a közlekedés az utóbbi két évben sokat fejlődött, mióta nem lehet autóval járni a városban. Nem értem, miért szenvedtek éveket azon, hogy törvényileg szabályozzák, az aszfalt szétesése 2 hónap alatt megritkította a felesleges forgalmat. Aki kocsikázni akar még, az vesz terepjárót, a többieknek úgyis jó a tömegközlekedés. 2-3 villamos, és mindenki el tud indulni, bár a megérkezés kétséges...

A megállóban ácsorogva álmodozok egy cigarettáról, ahogy a mellettem lévő öltönyös rágyújt. Hát igen, ő még megteheti, őt nem rúgták ki az irodából, és ki tudja, lehet nem is fogják. Biztos sokat tud, és nélkülözhetetlen. Legalábbis remélem, mert másnak nem kívánom azt, amin én átmentem.

Még '15-ben végeztem, jogászként, a legjobbak egyike voltam, s így is álltam neki az életnek. Aztán persze, ahogy az élet szokta osztani a lapokat, elém is dobott egy nagyobb falatot: Egy céget perelt be egy alkalmazottja, mondván, ő munkahelyén szenvedett balesetet, és a cég el akarja tusolni.

Hát, a cégnek volt igaza: az illető  aznap be sem ment dolgozni. Azóta ezt az igazságot megtanultam, nagyon-nagyon is.

Lassan megérkezik a villamosom, s felpréselődök a többiekkel együtt, mert hely az nincs, annyira nem megy nekünk jól, hogy a luxus járatokat élvezhessük, az a vezetőknek van, mármint, a cég vezetőknek, akiknek nincs terepjárója.

Lassan átadom magam teljesen a nap ritmusának, tudva, felesleges gondolkoznom az életemen, és a múltamon, hisz a jövő a kezemben van: Éhen halok, vagy dolgozok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.