Egy ismerősömnél láttam kiírva: „Hazudj nekem!”. Igaz, lehet nem nekem volt kiírva, de én azért megpróbálok hazudni egy kicsit. Elvileg tudnom kell, ha már írásra adtam a fejem...

Hmm, ha már hazugság, valami szépet kellene: Mondjuk, hogy az élet isteni, és a legjobb. Bár, igazából szerintem ez nem épp hihető. Mert az élet tragédia, és egy hatalmas kaotikus komédia egyvelege, főleg, ha csak folyik magától. Az ember előbb utóbb egyszerű géppé válhat, aki már semmiért nem létezik, csak holmi apróbb célokért.

Kivéve, ha nem hagyja magát a társadalom ,az élet, és a társak nyomásának. Akkor bizony van remény. Nem is kevés.

Ha nem hagyod megtörni magad, az élet apróbb ütéseitől, s a lendületes rúgásaitól, akkor képes leszel átvenni tőle az irányítást, s oly mederbe terelni a sorsod, mely kellemesebb, s izgalmasabb.

Persze, ez tényleg hazugság. Sajnos az élet nem ilyen egyszerű. Semmi sem fekete-fehér, elfér köztük még néhány szürke árnyalat. S ez a pár árnyalat, ami valójában megváltoztatja a világot.

Egy őrült diktátor, akit mindenki megvet, mégis rendbe szedi az országot, amit vezet. Egy kis tolvaj, aki csak megélni akar, s ezzel szükségét teremti a rendőröknek.

Az állampolgár, aki csak dolgozni jár, mégis a vele szembe menőt megmosolyogja, kibillentve azt életritmusából, egy pillanatra.

S egy gondolat, ami megváltoztat egy egész világot.

Nem, nem a szeretet érzése az, s nem is a nagy hazafiság. Mert ezek a maguk nemében mulandóak, s semmit érő foszlányok, főleg egy mai ember szájából. A hűség ennek a gondolatnak a forrása, s maga a szó, mi leírja: becsület.

Nem lovagi becsület, mert az egy ilyen világban mit sem ér. Annál kicsit egyszerűbb, magukban mért becsület, melynek nincs kódexe, csak az elménk mélyén. S hűség, melyet nem másoknak fogadunk, hanem magunknak, mert oly könnyű önmagunk, a hitünk, s a szívünk megcsalni anélkül, hogy észrevennénk.

Ha e kettő meg van egy emberben, már erősebb mindenkinél. Nincs ki megállítsa, s ez a pillanat, mikor mások a vállához léphetnek, s rá támaszkodnak.

De egyet ne feledj, kérlek, a világ terhe egy vállra nehéz, s olykor még egy élet súlya is túl nehéz, hogy egyedül cipeljük. Ezért kell megosztanunk életünk mással, hogy segítsünk a másiknak, s ezzel magunknak. S nem azért, hogy birtokoljunk, vagy, hogy érte tegyük. Az igaz ember egyszerre önző s önzetlen. Mert, ettől ember az ember...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.