Komolyan, én mindig hallgatok. Meghallgatok másokat, meghallgatom a dalokat, hallgatok, ha gondom van, hallgatok, ha várok. Nem azért, mert nem akarok megszólalni, hanem azért, mert nincs kinek.

Megpróbáltam mesélni, az életemről, magamról, de senkit sem érdekelt. Megpróbáltam elmondani, mi a bajom, de nem volt, akit érdekelt volna. Így maradtam a hallgatásnál.

Mert, minden adottságom meg van hozzá: Senki nem érti, mit akarok mondani, nem, nem a szavakat, hanem ami mögöttük van, Senki nem érti, mi van az arcomra írva, s Senkit nem érdekel, mit is mondok ki. S ha ez még kevés lenne, hát elmondom: Az emberek bíznak bennem, s tény nem oktalan.

De én már nem tudok bízni, hát igen, ez is egy fajta fogyatékosság. Mert a bizalomhoz nem tudom már mi kell. Bennem meg van, s talán pont ezért nem találom meg, ki tudja, tán soha. De az élet már csak ilyen: morbid.

S mivel hallgatni öröm, s a csend minden szó helyett is beszél, s csak az beszél igazán, ki csendben marad: Hallgatok, tehát vagyok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.