Fehér, nagy pelyhekben hull a hó, hol a karomra, hol tőle messze száll. Kicsit hideg, de mégis, megnyugtat, ahogy lassan belep. Végre megadja nekem azt, amit annyira vártam: A békét és a feledést...

Köszönöm, a lehetőséget, hogy megneveljem magam. A lehetőséget, hogy jóvá tegyek mindent, amit elrontottam...

Lassan fehérré válik mindenem, ahogy ellepi a fehér álom. Ahogy múlásba taszítja testem, úgy ragadja magával a lelkem a hypotermia. Hát igen, a hideg nem válogat, neki ugyanolyan vagyok, mint bárki más...

Minek kellett megrágnom? Akkor nem ülnék itt, a hulló hóban, ebben a hidegben. Akkor bent fekhetnék, azon a pléden, és alhatnék...

Megmozdulhatnék, tényleg... De nincs okom rá. Kizavartak, azt mondták, maradjak. És én maradok. Mert ezt mondták Ők nekem...

Persze lehet, nem erre gondoltak, persze lehet, másképp akarták volna... De nem szabad nekem kételkedni Bennük. Ők azt mondták, jó vagyok, és szófogadó. És, igazuk volt, mert én az vagyok, az akarok lenni...

Lassan, ahogy már csak a fehérség marad ott, ahol én voltam, már-már nem is kételkedem: Így helyes, így kell lennie. Rosszat tettem, olyat, amiért nincs bocsánat. Bármit művelhetek, nem tudnám könnyedén jóvá tenni, így marad a bűnhődés.

Ahogy nézem, nem csak én voltam rossz. Mást is ide küldtek... Talán... nem lenne gond, ha oda mennék, megnézni, ő mit tett. Láthatom az ajtót, és ők is láthatnak engem... csak pár lépés... De nem, nem szabad...

Valami furcsa mozgás, ami elvonja a figyelmem az „átváltozásomról”. Túl könnyű lenne csak kisiklani a létből. Talán túlontúl is könnyű. Persze, egy fekete foltból nem lehet baj, mert, a fekete foltok, az ember arca előtt nem szoktak már gondot okozni... Elvégre is, kevés ahhoz, hogy alak lehessen, és túl sok ahhoz, hogy semmi... Áh, majd holnap...

Csak nem haragszik meg, ha én mellé fekszem... Legalább, nem leszek egyedül... ebben a hidegben, és még azt is látom... ha majd kijönnek... Mert... innen látszik az ajtó... Én örülök Neki, hogy ideenged. Ő nem zavar el...
Mi rosszalkodók már csak ilyenek vagyunk: Összetartunk...
Kissé fáradt vagyok, és... jobb lesz... ha alszom...

S egy fázós hajnalon, egymás mellett: A kölyök, s a felnőtt, csendesen, s élettelenül egymásnak dőlt...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.