Hosszú gondolatok sora, mely ide vezetett ,ehhez a kis kopottas monológhoz, de azt hiszem, ennyivel tartozok, annak, amitől lehet, hosszú időre, t'án az idők végezetéig búcsút intek. De meg kell tennem, mert már elkopott, s csak holt tetemét cipelem magammal. Sokáig reménykedtem benne, hogy még él, hogy csak játssza a holtat, de mégis, attól félek, gyermeki reményeim hiába valók.

Ez a valami, amit nem tudnék megnevezni igazán. Talán az álom, hogy egyszer a szavaim elérik az embereket, vagy az, hogy írjak. Talán mindkettő, talán egyik sem, talán közük sincs hozzá, vagy csak épp a részük, nem tudom, s hogy őszinte legyek, nem is akarom talán tudni.

Csak egy biztos: Elfogyott az erő, ami hajt, hogy szavam hallassam, hogy leírjam azt, mi lejátszódik bennem. Mert nincs kinek, mert nincs kiért, mert a szavak csak üresen konganak kopár falakon, s ugyanily csendesen haltak is mind el.

Hittem benne, hogy tudom folytatni, annyi mindent le akartam írni minden hajnalon, de kihaltak ezek a szavak mire az alkony eljött, s csak üres, kopár gondolat foszlányok maradtak, mert tudtam, hogy semmit sem érnének, csak kopnának, olybá céltalan...

Most mégis, utoljára felemelem a remegő testét, az ihletnek, vagy legalábbis illékony ködének, hogy búcsút intsek tőle, ha csak egy időre, vagy örökre, de mindenképp tisztelettel emlékezzek rá, nem gondolva a hazug szavakra, melyek jöttek szembe.

Mert, hazugnak érzem most mind, mely utolért, mely biztatott, mely azt mondta, ez jó... Mert bár barátok mondták, vagy a családom, mégis, úgy érzem, értelmetlen volt újra, s újra „tollat ragadnom”, hisz szavaim soha nem értek célba, nem is érhettek. Gyengék voltak, s már-már értelmetlenek...

Azt hittem, van valami, valami mi csak enyém, de lassan felnyílt a szemem, csontsovár, ösztövér testükre, s megláttam, a már-már rothadó magot, melyet mégis szeretett gyermekként öleltem. Hirtelen úgy festett, mintha Stephen King „Hasznos holmik” című regényéből léptem volna ki, s értéktelen csecsebecséket tartottam volna életem legfontosabb eszméjének...

Kedves Olvasó, jól látod, kiábrándultam, egyszer, kétszer, s oly sokszor, hogy már végül azt kell mondjam, vége, eldobom inkább, a hiú ábrándok helyett. Szavaim egy gyermek játék fegyverei, melyek a valódi harcban olybá értéktelenek, s csak a fantázia színezhetné őket igaz pengékké. De a fantázia meghalt, rég eltemették, tán korokkal korábban, s már csak a hamvai maradtak, miket markolászok lázasan...

És most is, be kell valljam, szeretném hinni, hogy valamit is érnek ezek a kopottas szavak, de mégis, legbelül tudom, hogy csend fogadja őket, mert holtából már nem támasztja fel semmi az elhunytat, a régmúltat...

De nem fecsérlem tovább kihűlt hamvait, itt az ideje, hogy búcsút intsek, ha csak egy időre is, s hagyjam szunnyadni őket, mert nincs erőm újra írni. Fenrir története is elkopott, s bár kópiáját őrzöm, eredetijét sem dobom el, ahogy ennek a blogszerűségnek sem. Hagyom, hogy lebegjék holtteste a web sáros mocsarában, lebegjen, mint megannyi uszadék, mely fellelhető a környezetében, s álljék itt intő példaként tán, hogy bukhat meg egy álom, a megfelelő tehetség híjján...

 Szóval, búcsúzok, ki tudja, meddig de egy időre mindenképpen. Köszönöm azoknak, kik reménykedve vártak, de belebuktam. Kevés vagyok ahhoz, hogy elég emberhez szólhassak, s kevesen vannak, kikhez valaha is szólhattam...
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.