Emlékszem, egy kisfiúra, aki akkor ott állt, és nem értette, mi történik. Vagyis, talán az volt a gond, hogy értette, jobban, mint mások,csak nem akarta elhinni.

Mert mindenki ott állt, körbe a sír körül. Sírtak, mind, és zokogtak. „Őszintén”, tiszta szívből, mintha ők siratnák a legjobban, azt, ki elhunyt. Csak három ember volt, akik némán csendesen álltak a sír mellett: A két szülő és ő.

A két szülő nem tudta még elfogadni, hogy nincs többé a gyermekük, ő meg tudta, hogy pofátlanság lenne sírnia. Akart, de tudta, hogy álszentség lenne.

Barátok voltak, ő és az elhunyt, de csak a közös érdeklődés kötötte őket össze. Tudta, hogy barátságuk mindössze a kölcsönös megértésen, és a tolerancián alapult, és nem az együttérzésen, és a valódi barátságon. Összekülönböztek, talán nem is egyszer, de végül mindig megbékéltek.

Ez a fiú állt ott, évek múltán, egyre több sír mellett, talán ideje korán látva, amit mégis látnia kellett: Mindenhol ez zajlik.

Hazugságok lágy szövevénye, túlzások bonyolult hálója, s csak egy mi hiányzik: Őszinteség. Mert, csak az nem sírt, kinek kellett volna. Ők, a nem sírók voltak, akik nem tehették meg. Nem lett volna rá joguk? Dehogyisnem, csak elvárták tőlük, hogy ott álljanak, erősen, támpontot adva.

Pont azok, akik lehet tudták, mi az, ami elveszett, s mi az, ami tényleg örökségül maradt. Mert ők tudták, hogy egy-egy ember után nem holmi vagyontárgyak maradtak, holmi fényes ketyerék, vagy épp egy ház...

Hanem ezeknél jóval több, s mégis kevesebb: Emlékek hada, s egy üres rekesz, amit senki sem tölthet meg mással, csak egy-egy képpel.

Mégis, mikor a fiú szemébe néztem, nem hittem volna, hogy erre gondol, ahogy áll. Láttam rajta, nevetni akar, ahogy csak ő tud, kajánul a hazugságokon. Nem megalázni azt, aki ott fekszik előtte, hanem megmutatni azt, hogy ő meghalt, nem anyagi veszteség. S pont ezért, mint ezredekkel ezelőtt talán ősei, ünnepelni a halált, s tudatni az elhunyt lelkével: Őt sem felejtik el, s ő is ott vigad velük, s talán ő a legboldogabb, mert már túl járhat az anyagi test korlátain, felszabadulva gyarlóságaitól.

Több lett, s nem kevesebb. Valaha ezt jelentette a halál. Ma azt, hogy valakit elvesztettünk. Mi, nem ő, nem mások, hanem mi magunk.

Nem az hiányzik, hogy Ő ott legyen, hanem hogy velünk. Nem az hiányzik, hogy megértsen, hanem, hogy minket. Vagy, még ennyi foszlány sem hiányzik, mert, csak elmentünk, egy temetésre, ahol sírni kell. Nekünk....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.