Vallomás I
Avagy az álmok

Vicces dolog, ahogy visszagondolok, milyen álmaim voltak kiskoromban, és mik maradtak mára. Régen álmodtam arról, hogy lesz majd egy jobb világ, hogy lesz majd egy szebb hely, hogy lesz majd valami nagy, amit alkotok.
Régen, mikor kicsi voltam, például, elég sokat foglalkoztam a mesterséges intelligenciákkal. Mondjuk tény, nem kölyköknek való téma, de egykoron elég erőteljes lelkesedést mutattam az informatika ezen irányába, és, még talán ma is olykor-olykor felcsap bennem a láng, hogy folytassam akkori „kutatásaimat” részben az elmém mélyén, a bennem lezajló folyamatokat elemezve, részben pedig a világ más bölcsei által megálmodott gondolatokat követve.
Végül, az egésszel odajutottam, hogy egyedül, ehhez kevés vagyok...
Régen, mikor kölyök voltam, például, elég sokat álmodoztam arról, hogy író leszek. Nagy könyveket adok ki, ezrek álmodják azt a világot, amit én képzeltem el, hogy sokan fogják átélni azt a mesét, amit én tárok eléjük. Bíztam benne, hogy majd lesznek karaktereim, akik mint mémek, vagy épp, mint toposzok maradnak fent az utókor szemében, és a nevem ott lesz majd 10-20-30 év múlva azoké mellett, akiknek nem érdekelt soha az élete, csak az, ami alkotott. Persze, ezt csak úgy lehet, ha valahogy megélek, addig, amíg nevet szerzek, s az sem árt, ha marad mellettem végig valaki, aki táplálja belém a tüzet, ami hevít tovább a meséim világán. Tehát, egyedül ez sem megy...
Volt olyan álmom is, hogy a családom egy név alatt lebeg tovább, hogy a 3 testvér egy célért, egy közös álomért hajózik az élet vizén. Hogy közösen vállalkozunk majd, s majd meggazdagodunk, szépen, és jól. Persze, mondanom se kell, ez sem megy egyedül...
Volt arról is álmom, hogy majd híres cég vezető leszek, hogy majd sikeres üzletemberként teszek olyat, amit másoktól nem láthatok, hogy majd Én megmutatom a világnak, mit is jelent valódi Embernek lenni, hogy én képes leszek rá. Gondolom, sejthető, hogy egyedül ez sem túl könnyű...
De hogy mára milyen álmaim maradtak? Ha még nem lett volna sejthető, mind ugyanoda vezet: egy társ, amire vágyok, mert végül egyedül maradtam abban a viharban, amiben mások táncolnak.
Erőnek erejével tépi testem az, amit mások szellőnek éreznek, s már-már ott tartok, hogy beadom a derekam, s a lábamat a földről elengedve, inkább lebegek az orkánnal, ami kínoz. De mégsem tehetem, mert az élet nem könnyű, nem is lehetne az...
Persze rengeteg ember körül vesz engem, ez tény. És hálás is vagyok nekik, mert kiállnak mellettem, s én is mellettük,de ők lényem csak egy-egy részét ismerhetik, s ez nem az ő hibájuk, hanem én vagyok ilyen. Nehezen leszek őszinte olyannal, aki maga sem teheti ezt meg velem. Nehezen leszek nyitott könyv azzal szemben, aki nem tud maga is megnyílni előttem, s ez megint csak nem a környezetem hibája. Sokat várok el egy társtól, talán többet is, mint illene, de, ez az utolsó álom, amit a sorsom hagyott nekem.
Mert, elmondhatom, talán, s ha nem is, már nincs miért titkolnom: Az előtt fosztott meg az élet mindentől, mielőtt megkaphattam volna bármit is tőle. Mára nem maradtak álmok számomra, csak a vágy, hogy túléljem a holnapot, s ne keljen visszanéznem a tegnapba, ahol a kudarcaimat halmoztam rendre. Mert elbuktam, ahogy bárki más, a vizsgán, amit az élet szabott nekünk.
De azt elmondhatom, sok emberrel szemben, s nyugodtan: Büszkén tettem, s ha tehetném, hát ugyanígy élnék. Mert ebből lettem önmagam, s ezért vagyok néha más, mint az átlag. Néha több, néha kevesebb, de egy biztos, emberként a vadak közt, s mégis: vadként az emberi bábok tömegében...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.