Egyszer, réges-régen, megkérdeztek egy Mesemondót: Miért nem mond több mesét? Ő ennyit felelt: Nem látta, hogy tetszene a gyerekeknek.

A Kérdező, csak értetlenül nézett, hisz ő hallotta, ahogy a gyerekek a vágytól égnek, hogy hallhassák újra és újra a kalandokat, amikről a mesélő regélt nekik.

A Kérdező, meg akarta tudni az igazat, mit is láthatott a Mesélő, s fogta a legszebb meséket, s újra elmesélte a gyerekeknek, akik némán hallgatták a történeteket, se szó se beszéd, mintha mind álomba merültek volna, s ami a legrosszabbul esett a Kérdezőből vált Mesélőnek, hogy a gyerekek lehunyt szemmel feküdtek a mese végén, mintha csak elaludtak volna.

Nem tudta, tiszteletből, vagy épp csak az álmosság miatt nem pisszentek meg, s úgy érezte, hogy ez így nem helyes.

Nem tudta elhinni, mit rontott el, s ezért behívta a Mesemondót is, hogy hallgassa meg egyik nap, ahogy ő olvassa el ezeket a történeteket. S a mesemondó, mint minden gyerek körülötte, hallgatott, s végül behunyt szemmel hallgatta a történetet.

A Kérdezőből lett Mesélő, látván a tompa érdeklődést, csendesen ott hagyta a termet, s inkább a friss levegőre ment. Óráknak tűnő percek teltek el, mikor ki jött utána a Mesemondó, s csak ennyit kérdezett: Mond, miért hagytad abba a mesélést?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.