Egy perc, ennyi kell ahhoz, hogy ellepjen mindent a feledés. Ennyi idő kell a hóviharnak is, hogy elfedje a nyomainkat.

Ahogy a hóvihar, úgy az emberek sem kérdik: miért? Nem engednek javítani, nem engednek jóvá tenni, csak olyan áron, ami akár végzetes is lehet.

Valahogy ez futott végig bennem, ahogy ott fogtam a kihűlő testet. Hát igen, ez az én formám. Itt vagyok a város közepén, tartva egy hullát, aki valaha a legcsodásabb volt, és tehetetlenül nézem, ahogy körbeállnak minket.

Ilyenek az emberek, nem lepődök meg. Kérdezném őket, hogy kell-e valakinek ez a hulla, én már elhasználtam, de attól tartok, nem vennék a viccet. Lehet, meg sem hallanák.

Vicces, hogy ha egy hulla mellett vagy, akkor nem mutogatnak rád, meg sem szólalnak. Csak sajnálattal vegyes düh lobog az arcukon. Több nem számít.

Te itt vagy, ők meg ott, tőled fél méterre. A távolság áthidalhatatlan. Lassan elengedem a holttestet, már nincs miért szorongatni. Én eddig tudtam hozni, most már másnak kell vinnie.

Azt kérte tőlem, utolsó leheletével, hozzam őt ide, vissza ahol élt. Én megtettem, és most valakinek át kellene vennie. Persze, nem jeleskednek a segítőkészségben.

Áh, valaki felismerte. Végre megmozdult a tömeg, akkor én lassan távozhatok is. Szép komótosan elindulnék, de nem engednek. Szorosabban körém állnak. Nem őt nézik. Engem.

Most jön az a rész, amitől tartottam: Próbáld megmagyarázni egy embernek, hogy mi történt. Nem könnyű. Sőt, lehetetlen.

Tehetetlenül nézek az Ő emlékére, de nincs értelme, nem tud segíteni. Már nem. Sajnos, ehhez már kevés az, hogy a tömeg tudja, vele szoktam lenni. Sőt, pont ellenem szól.

Azt hiszem ideje lenne menekülnöm. De tényleg. Nem akarom őket bántani, de ahogy ők sem akarnak megérteni engem, én sem akarom őket.

Ekkor csattant az első ütés. Sok esélyem volt kivédeni a hátamra csapó vascsövet, de elfelejtettem ezekkel élni.

Régi törvény, hogy az első harapás nem fáj, de sajnos, arról nem mesélt nekem senki, hogy mi a helyzet az első ütéssel.

Tehetetlenül terülök el, és nézem ahogy közelebb nyomulnak hozzám. A második csapást még látom, de utána már minden elsötétül, s csak egy morbid gondolat marad, mi átjárja a testem: „Csak azért halok meg, mert farkasként cselekedtem itt, a vadak között”...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.