Gondoltál már arra, hogy mit tennél, ha kezedben lenne a mód a világ elpusztítására? Vagy arra, hogy mit tennél, ha csak te tudnád megmenteni? Bármelyik oldalról is nézem, mind kettő ugyanaz. A te sorsod lenne dönteni...

Mostanában elég sokat sikerült ezen gondolkoznom, miközben a vizsgáimra készültem, és azt hiszem, most már biztos vagyok a döntésemben egy ilyen esetben: Hagynám a francba pusztulni.

De tényleg. Nincs miért jobb világról álmodni. A föld megoldja, összehoz egy jobb fajt, mint az embert.

Mert mi mind birtokoljuk a hét fő bűnt, és élvezettel követjük el őket. Mind kapzsik vagyunk, más-más érv mögé rejtve, mind élvezzük a bujaságot a szentség álarca mögé bújva is, ha nem is testi értelemben, de még nem láttam embert, ki lemondott volna testéről.

Kevélyek vagyunk, mert a büszkeség helyett, ami még nemes is lehetne, a saját céljainkért mások becsületét tiporjuk, átgázolunk rajtuk, s a legkisebb érdemre se mondjuk őszintén, szívből, hogy gratulálok, hanem csak az illem kedvéért.

Fösvények és irigyek vagyunk. Mindent birtokolni akarunk, még olykor-olykor másokat is, de soha sem mérlegeljük mink van már meg, csak az újabbat, a többet keressük. Mert az élet nem ezt kívánja tőlünk, mert meg kell élnünk, mert támogatnunk kell akiket szeretünk, és még mondhatnánk a rengeteg érvet. De még egyet sem láttam, aki csak simán átadott volna valamit, bárminemű saját érdektől mentesen, vagy valakit, aki megosztotta volna a tudását, anélkül, hogy kért volna cserébe.

A torkosság talán a legérdekesebb, s meglepő módon a legalantasabb. Mert nem úgy jelenik meg, ahogy a többi bűn, mert senki sem falánk, feltűnő módon. De az ízeket mind élvezzük, orgiát csapunk belőlük, hogy kényeztessük magunkat. Mert, egy kis jó mindenkinek kijár, nemde? De ha arról lenne szó, hogy a gyermeknek adjunk, magunk mellett, a kedvenc falatunkból, hányan kérdeznénk meg, hogy kér-e?

Harag, egy a tiszta érzelmek közül, mely mindennél nemesebb bosszút szül, vagy épp, csak feltör, hirtelen, mint pillanatnyi düh. Vágy a pusztításra, vagy csak megmutatni annak ott, mit tett velünk. Mert nem azt érdemeltük, amit adott, vagy épp, mert olyan szemét alak. Itt is gyűlnek az érveink, s talán magyaráznom sem kell, néha mennyire tévesen.

Restség, s tunyaság, talán a legegyszerűbb meglátni, mennyire lusták vagyunk. Lusták vagyunk kérni, mert nekünk azonnal kell. Lusták vagyunk türelmesek lenni, mert akkor lehet nem kapjuk meg, amit akarunk, s talán ez a legmohóbb: lusták vagyunk megérteni, mert anélkül is megy minden.

S az én legfőbb bűnöm, az utolsó, s mondhatni a 8-ik: Feladás. Bár ez nem a bibliából származik, de már kezdem feladni, hogy megértő legyek. Kezdem feladni, hogy az emberekkel foglalkozzak, mert ők elfelejtenek velem. Már nincs erőm türelmet, szimpátiát tanúsítani. Mert megtanultam: az emberekkel nem érdemes foglalkozni. Ők csak követelni akarják, ami „jár nekik”, de egyik sem ad viszont semmit. S végül úgy maradok, ahogy kezdtem: Egyedül, szemben a viharral, pont, mikor kellene, aki mellém áll, s azt mondja: „bolond vagy”...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.