Kis felháborodás...
(avagy rituális megköveztetésre jelölöm magam, de!)

Tudom, megígértem, hogy csendben maradok, de mégis, van, ami már nekem fájdalmas szintet ért el, és kénytelen vagyok újra a szavak útjára tévedni...

http://www.168ora.hu/itthon/polgar-dora-interju-84026.html az inditatása a következő irománynak, mert úgy érzem, hogy propagandisztikus idiotizmus áldozatává akar válni megint az engem körbe vevő emberek tömege...

De miért is akaszt ki? Miért is ellenzem az első ránézésre „hűde jó” megmozdulást ? Mert érvek nélküli, gyakorlatilag propagandára helyezett megmozdulás, melynek valójában semmi más célja nincs, mint hőbörögni.

Érveknek festő szavakat vágnak az asztalra, és tiltakoznak, de miért is ? Mert kötelező tandíjt készül bevetni a kormány, mert megkövetelné tőlük, hogy ha már ingyen tanultak, legalább némi termelő erőt képviseljenek az országban ?

De kínálnak bármit is? A fojtott agresszión túl, felmutatnak bármit is, ami több lenne az átlag birka bégetésénél, a pásztor kutya ellen? Nem, nem tesznek, de még csak nem is szándékoznak, csak követelnek, semmi kompromisszumra mutató hajlamot felmutatva...

Itt az ideje, hogy leszögezzem, nem voltam, és nem is leszek kormánypárti, semmilyen rendszer mentén, mielőtt szavaim mögé bárki is olyat festene, ami nincs. Nem támogatok semmilyen anarchisztikus rendszert, hívják bárminek is, ahol az előbbre jutás alapja a megfelelően elhelyezett tőke, legyen szó ismeretségi tőkéről, vagy épp anyagiról...

És, ezért nem is támogatom, sőt egyenesen ellenzem ezt a tiltakozós mókát, és csak figyelem őket.

Megmozdultak, és szövetkeznek, de továbbra is csak kárálnak, mondván, egyszer már bejött a diáksereg a kormány ellen (ld. történelem), most is bejöhet, sőt, be kell jönnie.

Ha mégsem így lenne, lehet arra hivatkozni, hogy fránya elnyomó kormány, és kegyetlen diktatúra...

Persze, az mellékes, hogy ezen emberek még 2-3 évvel korábban lelkesen lobogtatták a mostani kormány zászlaját, mert húde szépeket mondtak.

Pedig, akkor is tudták, ha tényleg értelmiségiek, hogy ez csak propaganda, semmi mást nem szolgál, mint minél több ember felszólítását, a nekik megfelelő cselekvésre. Például, egy X jó helyre történő helyezésére, vagy ahogy most is, harcolni azért, hogy az XY egyetem, és az oda járó diákok seregletének jó legyen. Mert, az összes megszólalásukból, pontosabban megszólalásából csak és kízárólag ez jön le, sehol nem kerülnek elő a többiek, akiket ugyanúgy fenyegetnek(csak ha erőt képviselhetnek mellettük, az érdekükben), vagy bármi más gond, ami nem mindenkit érintene egyszerre.

Le a tandíjjal, ne kössenek röghöz ? Miért? Mert utána kimennek majd külföldre megvagyonosodni, csakhogy esetleg ott megházasodjanak, majd ott is maradjanak, a jobb „megélhetési viszonyok jegyében”?

Cserébe meg semmi, amit vissza adnának, mert a „kettős adózás rémes dolog”, meg akkor már inkább felveszi a külföldi állampolgárságot, minthogy fizessen a hazájának?

Arról nem is téve említést, hogy mindezt úgy, hogy semmi ellen ígéret nincs, még csak egy szó sem, csak legyen nekünk jó, és kész. A többiek, az ország nem egyetemen/főiskolán tanuló rétege, azok, akik dolgoznak, illetve akik még csak nem is terveznek egyetemre menni, középszinttel megelégednek, azok meg fulladjanak meg... Vagy, legalábbis nagyon nem számítanak...

Komolyan, ennyire szűk látókörű lenne a magyar értelmiségnek nevezett réteg? Saját érdekein túl, mindenki máséra nagy ívben tesz ?

De inkább nem szaporítom a szavakat feleslegesen, csak egy mondattal:

Ha tényleg így van, és nem sikerül tévednem, bánom, hogy magyar vagyok, és egyetemista. Mert, ez nem az az értelmiség, amit ekként is lehetne nevezni, nagyon nem...

Hosszú gondolatok sora, mely ide vezetett ,ehhez a kis kopottas monológhoz, de azt hiszem, ennyivel tartozok, annak, amitől lehet, hosszú időre, t'án az idők végezetéig búcsút intek. De meg kell tennem, mert már elkopott, s csak holt tetemét cipelem magammal. Sokáig reménykedtem benne, hogy még él, hogy csak játssza a holtat, de mégis, attól félek, gyermeki reményeim hiába valók.

Ez a valami, amit nem tudnék megnevezni igazán. Talán az álom, hogy egyszer a szavaim elérik az embereket, vagy az, hogy írjak. Talán mindkettő, talán egyik sem, talán közük sincs hozzá, vagy csak épp a részük, nem tudom, s hogy őszinte legyek, nem is akarom talán tudni.

Csak egy biztos: Elfogyott az erő, ami hajt, hogy szavam hallassam, hogy leírjam azt, mi lejátszódik bennem. Mert nincs kinek, mert nincs kiért, mert a szavak csak üresen konganak kopár falakon, s ugyanily csendesen haltak is mind el.

Hittem benne, hogy tudom folytatni, annyi mindent le akartam írni minden hajnalon, de kihaltak ezek a szavak mire az alkony eljött, s csak üres, kopár gondolat foszlányok maradtak, mert tudtam, hogy semmit sem érnének, csak kopnának, olybá céltalan...

Most mégis, utoljára felemelem a remegő testét, az ihletnek, vagy legalábbis illékony ködének, hogy búcsút intsek tőle, ha csak egy időre, vagy örökre, de mindenképp tisztelettel emlékezzek rá, nem gondolva a hazug szavakra, melyek jöttek szembe.

Mert, hazugnak érzem most mind, mely utolért, mely biztatott, mely azt mondta, ez jó... Mert bár barátok mondták, vagy a családom, mégis, úgy érzem, értelmetlen volt újra, s újra „tollat ragadnom”, hisz szavaim soha nem értek célba, nem is érhettek. Gyengék voltak, s már-már értelmetlenek...

Azt hittem, van valami, valami mi csak enyém, de lassan felnyílt a szemem, csontsovár, ösztövér testükre, s megláttam, a már-már rothadó magot, melyet mégis szeretett gyermekként öleltem. Hirtelen úgy festett, mintha Stephen King „Hasznos holmik” című regényéből léptem volna ki, s értéktelen csecsebecséket tartottam volna életem legfontosabb eszméjének...

Kedves Olvasó, jól látod, kiábrándultam, egyszer, kétszer, s oly sokszor, hogy már végül azt kell mondjam, vége, eldobom inkább, a hiú ábrándok helyett. Szavaim egy gyermek játék fegyverei, melyek a valódi harcban olybá értéktelenek, s csak a fantázia színezhetné őket igaz pengékké. De a fantázia meghalt, rég eltemették, tán korokkal korábban, s már csak a hamvai maradtak, miket markolászok lázasan...

És most is, be kell valljam, szeretném hinni, hogy valamit is érnek ezek a kopottas szavak, de mégis, legbelül tudom, hogy csend fogadja őket, mert holtából már nem támasztja fel semmi az elhunytat, a régmúltat...

De nem fecsérlem tovább kihűlt hamvait, itt az ideje, hogy búcsút intsek, ha csak egy időre is, s hagyjam szunnyadni őket, mert nincs erőm újra írni. Fenrir története is elkopott, s bár kópiáját őrzöm, eredetijét sem dobom el, ahogy ennek a blogszerűségnek sem. Hagyom, hogy lebegjék holtteste a web sáros mocsarában, lebegjen, mint megannyi uszadék, mely fellelhető a környezetében, s álljék itt intő példaként tán, hogy bukhat meg egy álom, a megfelelő tehetség híjján...

 Szóval, búcsúzok, ki tudja, meddig de egy időre mindenképpen. Köszönöm azoknak, kik reménykedve vártak, de belebuktam. Kevés vagyok ahhoz, hogy elég emberhez szólhassak, s kevesen vannak, kikhez valaha is szólhattam...
 

Sokszor szóba került már ismerősökkel, mi kell az íráshoz, mitől lesz egy történet valódi, miért más amit leírok, mint amit elmesélek. Hát, ideje, hogy elmondjam:
A történetnek élni kell, nem az olvasóban, hanem az íróban. Az író nem csak egy kamera, aki nézi a dolgok aktuális folyását, a főszereplő válla mögül, nem csak egy szempont, aki az egyik mellékszereplőből tekinti az élet rögös útjait.
Nem, ennél több: Az Író a történet, s az Író a világ, akiben zajlik a cselekmény, s aki ugyanúgy látja azt is, amit a „kamera” nem.
Mert az Írónak ott kell lennie mindenhol. Ő az, aki átéli a penge szúrását, ahogy belemélyed az ellenség szívébe, ő az, aki akkor dobban, amikor a paták csattannak földjére, s ő az, aki akkor is ott van, amikor a harc mezőn már a holtakat marják a varjak.
Ő ott van a gyermek születésénél, látja végig. Ő az, aki megszüli a gyereket, s ő a gyermek maga, ahogy a vajákos is, ki először égnek emeli a csöppnyi lényt.
Ő a szerelmesek érzése, a szerelmesek vágya, s a fellángoló szenvedély köztük. Ő a háborúk forrása, maga a gyűlölet, a düh, a kétség, s mégis a harcos utolsó reménye. Ő küzd a haldokló életéért, ő a szív dobbanás, ő a gondolat, ő a tér mindenütt.
És mégis, az Író csak egy porszem, ebben a hatalmas térben, egy entitás, ami érzékeli a többit, egy, ami talán befolyásolni se tudja ennek az időnek a történését, mert sodródik vele, érzékeli, s semmi más, mint egy fakó árny, ami mindent lát, hall s érzékel.
Hisz hiába ered belőle minden, mégis, ő csak része a dolgoknak. Ő csak egy csepp a tengerben, melyben hiába van ezernyi más tenger, csak apró, pici része a világnak. A világnak, amelyben él, amelyet él, s amelynek él.

Mert, az Író nem Krónikás. Ő nem látja s lejegyzi a dolgokat, ő újra alkotja, vagy csak átrendezi őket, egy jobb, elfogadhatóbb, s talán élhetőbb valósággá...

Május első vasárnapján,

Ünneplik annak napját,

Kinek köszönhető az élet,

Kitől származik a nézet,

Miképp látjuk meg az éltet...

Május első vasárnapján,

Most épp a munkanapján,

Ekképpen köszönöm meg hát,

Azt hogy a világra hoztál,

S neveltél, azzá, ki vagyok,

S hogy versem ne legyen

Csak üres sorok ismétlése,

Hadd köszönjem meg ismét,

Hogy vagy, voltál s leszel,

Hát hadd kívánjak most neked:

Boldog anyák napját;)

S egy kis apróság, mi jár a vers mellé;)

(Esetleges olvasóimnak üzenem: a vers, ha tetszik, szabadon felhasználható (CCL, ha jobban tetszik:P) , bár, ha megemlítitek a forrást, megköszönöm;) )

E-Locsolás :P

Eme versel remekelek nektek,

Jelezve, eme nemes emberke

Készen lett teremtve erre e tettre,

S hogy ne csak e-vel kergesselek,

Hát elmondom eme remekbe szabott,

S már-már kegyetlenségtől illatozó,

Lustaságból ihletett tettemet:

Minden évben eképp szoktam,

Egy versel, s némi kedvel tenni,

Elénekelni,hogy is kellene ennek

a gesztusnak meglenni:

S hogy ne csak fecsegjek,

Centralizáltan is teszem meg:

http://sadbuttrue.blog.hu/2011/04/25/e_locsolosdi/

Mint minden évben szoktam,

Kis erdőbe idén is toppantam,

De utam során, idén is csak

Hervadt virág mibe botoltam,

Hát fogtam a tradicionális e-kölnit,

S mivel nem akartam sokat t*kölni,

Hát rendre mindenki elé web-állok,

S félszegen, most is épp kántálom:

Hát, Zöld erdő miben jártam,

S ott rengeteg virágszálat láttam,

El akartak rendre hervadni,

Hát kérem, szabad e-locsolni?:P

A hit érdekes egy kérdés, ahogy maga a vallás is. Sokszor gondolkozom el rajta, s emiatt talán, a leghitetlenebbek közé sorolhatom magam, mert csak azt látom magamban, hogy nem nagyon van, ami a „hitemmé” válhat, vagy csak nem tudnám nevén nevezni.

De mielőtt tovább lépnénk, Kedves Olvasó, hadd mondjam el, hogy itt nem a kereszténységről, nem a buddhizmusról, vagy bármely, vallásként emlegetett egyszeri fogalomról lesz szó, hanem ezek mozgató rugóiról, az emberekről, s az ő hitükről. Ez nem az a környezet, ahol istenek nevei számítanak, mert mindig is úgy láttam, hogy ezek csak burkok, körvonalak akörül, amit vallásnak nevezünk, a hit igazi magvai.

Mert a hit, a vallás nem egy lény, akinek a létét bizonyítjuk. Ennél körül írhatatlanabb, nehezebben megfogalmazható jelenség, talán pont azért, mert emberi. Ugyanúgy vallás a keresztes lovag hite a Kánaánban, ahogy a katona hite abban, hogy jót tesz a népéért, vagy épp a szabadság harcos vágya a boldog népért.

Mert mind vallás, mind igazi mozgató rugó, valami, ami írja a történelem sorait, túl azon, amit a vezetők érvnek mondanak. Mert nem lehet, valljuk be, ezreket megmozgatni azzal, hogy a lengyel trónörököst megölték, de azzal már inkább, hogy hisszük, a herceg ellen elkövetett minden bűn a nép ellen szól. Mert senki sem azért ragad fegyvert, hogy megvédje a királyi családot, vagy, hogy mentse egy félénk uralkodó nevét, hanem azért, hogy az országért álljon ki, a magasztos célért, ami a szeme előtt lebeg.

S ez a cél talán, ami magát a vallást legjobban jellemzi. Mert cél nélkül az embernek értelmetlen bármi is. Valami célt mindennek tudunk adni, s őszintén kimondva, ez kell is nekünk. Szükségünk van valamire, ami hajtja a dolgokat. S ha nem találunk ilyen hajtóerőt,akkor a megnevezhetetlen a fogalmat kereszteljük el végül Istennek, Allahnak vagy épp a Mindenségnek.

De valljuk be, a felsőbb fogalmaktól mentesen létezünk, mert hiába mondjuk, hogy Isten nevében, ha csak egy telekért harcolunk, abban a hitben, hogy lesz nekünk, s magát a gazdagságot hozza el. Most a vallásos Olvasóim feltételezem szörnyülködve, s eretnek, istenkáromlóként tekintenek rám, s tényleg igazuk van. Eretnek vagyok, mert figyelem őket, istenkáromló, mert fogalommá kicsinyítem a felsőbb hatalmat, ami mindent irányít.

De kérném őket, nézzék a világot a másik szemmel néha, felejtsék el a vakságukat, vagy, ha nem tudják ezt tenni, kérdezzék meg maguktól: Miért kell az Istenükről bizonyíték?

Mert nem hit az, ha tények kellenek, állítások arról, hogy létezik valami felettük. A hit az, ami a tudást pótolja, a hit az, ami megingathatatlan a tények viharában, s a hit az, ami támaszték a legkaotikusabb környezetben is. Pont azért, mert az egyén legbelső, személyes világának talán legerősebb támasztéka: Az egyetlen pont, aminek mindig igaznak kell lennie.

Ez nem fanatizmus, ez nem is vakhit. Mert nem buzgó tettekre sarkall, nem is arra, hogy milliókat áldozzunk egyetlen „nemes célért”. Mindössze annyit takar, hogy nem kételkedünk, nem akarunk igazolni, hanem elfogadjuk magunkban: ez a mi világunk, és mi így látjuk...

Dezinformáció, azaz félretájékoztatás. Nem más, mint igaznak tűnő dolgok előállítása, vagy féligazságok tálalása egésznek ható környezetben.

Érdekes egy módszer, ha meg akarja az ember vezetni a másikat, és érdekes módszer, ha egy ország akar kormányozni milliókat.

Hatásos, ez biztos, és nagyon is célravezető, de kétélű penge is. Mert, valljuk be, az információ egyszer elő is kerülhet, és akkor ki tudja, mihez kezdenek vele. Lehet, átsiklanak felette, hogy az a vonat még sem csak magától siklott ki, lehet valaki előveszi, és hirtelen egy botrány tör ki.

Ami persze megint a féligazságok csatájává fajul, ahol a vádoló a maga igaznak tűnő demagógiáját veti szembe a vádlott igaznak tűnő információ morzsáival szemben. És végül az győz, aki hihetően tudja előadni, amit hazudott...

És senkit nem fog érdekelni, mi is történt valójában, mert a képlékeny információ, és a még képlékenyebb igazság végül arra ferdül, ami nekünk a legkellemesebb, legkönnyebben hihető vonal.

Mert nekünk, embereknek könnyebb elhinni, hogy a masiniszta hibájából siklott ki a vonat, vagy azt, hogy terrorista akciót hajtottak végre, mintsem feltételezni, hogy csak egy félresikerült hadgyakorlat eredménye lett volna.

Mert, ezek olyan feltételezéseket követelnek, amikből le kellene szűrni, hogy nincs is senki, akit felelőssé lehetne tenni.

S ez a második hibánk: Felelősöket keresünk, mert valaki mindig okozta a bajt, ami bekövetkezett. Mi nem lehetünk hibásak, mert ott sem voltunk. Általánosan mindenki hibája sem lehet, mert akkor kit hurcolunk meg a vétekért?

A végeredmény az lesz, hogy kiszúrunk valakit, megkínozzuk kicsit, és példát statuálunk vele.

Egészséges esetben ennyi elég is lenne, mert a masiniszta vétke mindenki előtt példa értékű, oda figyelünk jobban, mert a vége az lesz, hogy minket is meghurcolnak. Megköveznek az utcán, és végig kell szenvednünk ugyanezt...

Persze, ez lenne egészséges esetben. De nem ez történik. Elszörnyülködünk, hogy a mozdony vezető milyen szörnyeteg,hogy tömeg gyilkos, és hány ezreknek ártott, miközben mi gondolkozás nélkül csinálunk mindent, ugyanúgy, ahogy eddig.

És valljuk be, pont ez a gond. Mert nem változtat semmin, ha valakit felelőssé tesznek, csak őt, és a környezetét tépjük meg, a családját sebezzük meg, de a nagy gépezet ugyanúgy forog tovább, mintha mi sem történt volna.

S ez a legnagyobb átka az egésznek: értelmetlen már bárkit is pellengérre állítani, mert csak azt nem látjuk be, hogy a dolgokban lehet, mi magunk és felelősek vagyunk.

Mert mi sürgettük a kalauzon keresztül a folyamatot, mi tettünk megjegyzéseket az állomáson, mennyire késik a vonat, és mi voltunk azok, akik végül ahelyett, hogy társainknak segítettünk volna, inkább áttörve rajtuk. Mert nekünk kell sietnünk, a többiek csak hátráltatnak, minket...

És most, végezetül, tessék áthelyettesíteni, amit fentebb írtam, a következőképp: A masiniszta legyen a dohányos, a mozdony az étterem, a baleset pedig a dohány füst, a hadgyakorlat pedig nem más, mint a korábban megírt törvények értelmetlen megkerülése...

Annyi mindenre jók, annyi mindent el lehet velük mondani, de néha kevesek. Néha jobb lenne, ha szimplán csak értenénk egymást, csak a másikra kellene nézni, és tudnánk, mi van vele.

És a legrosszabb ebben, hogy ez a dolog nem csak ábránd, álmodozás, hanem megadatott. Úgy hívjuk, empátia. És valljuk be, jó dolog, meg hasznos, és igen, olyan emberi.

Persze nem mindenki képes rá, s nem mindenkinek adatik meg. Pont ettől lesz kincs, és vagyon. S pont ezért lesz magas az ára. Hisz, minél több embert válsz képessé megérteni, annál kevesebb lesz az, ami belőled marad. Főleg, ha használod ezt az adottságod, s nem csak élsz vele.

Többé tesz, és kevesebbé, egyszerre. Mert meg kell fizetni ezt. Hiába értesz meg mindenkit, ha egyszer pont azt szeretnéd, hogy valaki téged értsen meg, ott, és akkor.

De ez nem fog menni. Mert túl jól hasonulsz, túlságosan is megérted a másikat, és ne feledjük, a te gondod a te birtokod. Ő ott és akkor nem segíthet, és inkább őt hallgatod.

Hogy miért? Mert ilyen vagy. Egyszerűbb, mint arra gondolni, neked milyen bajod is van, azzal ráérsz máskor is törődni.

Persze ennek ára van. Mert a megértés nem olcsó, sőt, talán a legdrágább: bizalom. Annak a bizalma, aki hozzád fordul. S ez a bizalom titkokkal jár, apró, csetlő titkokkal, de mindenképp ezekkel. S ha már van egy titok, lesz egy újabb, s egy újabb. Mert a titkok ilyenek: csak szaporodnak.

A végén ott maradsz milliónyi apró morzsával, emberek tudatának összefont akaratával, és mégis, egyedül. Ahogy te mondtad: „Egyedül a fejedben”. S hogy miért? A válasz egyszerű: az emberek eldobják a titkaikat, messzire. Ne kelljen már nekik vigyázni rá.

S talán még egy valami miatt: Mert tudod, ők nem védenék annyira a titkod, a legbensőbbet, mint te az övékét. S hogy miért nem? Mert a te titkod hatalmasabb, nem lehet részekre bontani, nem lehet másként elmondani, csak egyben. Ez a titok a legrosszabb mind közül, mert ez Te vagy.

Az igazság a képlékeny szavak mögött, a kimondott féligazságok egyetlen egy, egyesített kulcsa, s valljuk be, a leghatalmasabb titok mindenek felett.

Akkor, amikor mondtad, úgy tettem, mint aki nem ért, most pedig csak remélem, hogy tévedek. Mert, jobb, mint megérteni, ez az a dolog, ami bár szépen hangzik, de könyörtelen a valóságban.

Mert, hiába beszélnek hozzád ezrek, s hiába fogadnak el, annak, akinek látnak, a végeredmény az, hogy csak abból nem kérnek, aki te vagy. Mert, őt nem ismerik meg soha...

Mert, ezrek hallják a hangod, s ezrekhez szólsz egyszerre, de mégis, csak azt nem értik, amit mondasz. Így válsz jelképpé, és istenné, miközben már rég holtan heversz, valahol, ott bent...

A most következő alkotás rendhagyó, a bloghoz képest... Ez korábban írodótt és nem is a blogra, csak gondoltam megosztom, hogy kitöltse a teret, amíg én némaságba rejtekezem :)

Várakozás

Várakozás, az egyik legnagyobb átok. Mikor tudod, nem tehetsz semmit, csak maradsz a helyeden. Várakozás, az, ami semmihez sem hasonlítható.
Mikor ülsz a helyeden, várod, hogy megtörténjen. Várod, hogy odaérjen, vagy, csak reméled. Mert, igazából nem tudhatod. Vágyaid vannak arra, hogy az idő elrepüljék, de minél erősebben akarod, hogy teljék az idő, annál nehezebben múlik.
Lassan a percek órákká nyúlnak, míg a másodpercekből lesznek hetek, csak mert várakoznod kell.
De, nem így kezdődik, a legelején nem más történik, mint az idő sebesen tova robog körülötted. Mert leköt a környezeted, leköt a cél körüli gondolat. Aztán, lassúbbodik a pillanat. Egyre távolabb lesz, pedig elvileg közelítesz hozzá,
Tudod, hogy mindjárt eléred, hisz az idő legnagyobb részén túl vagy, mégis, oly sokáig tart még. Pedig, csak pillanatok vannak vissza, és mégis. Valahogy, csak nyúlik.
Félelmeid lassan előtörnek, a várakozás eddigi fantáziával telt idoljába lassan rémképek vegyülnek, és ami eddig szép volt, lassan elborzaszt.
Már félsz, mert nem tudod, mi lesz abból, amit eddig láttál. Már nem tudod, miként lesz az, ami eddig könnyűnek festett. Csak mert, pillanatok választanak el, már tudod, nem lesz ugyanaz, mint sejtetted.
Már tudod, nem lesz ugyanaz a másodperc, már nem lesz ugyanaz a gondolat, már nem lesz ugyanaz az érintés, nem lesz ugyanaz semmi. Mert nem lehet, mint ahogy elképzelted.
Ott túl jó, és túl szép. Túl tiszta, túl tökéletes, túl könnyű. Mert, az élet nem ilyen. Te is tudod, az élet soha sem kímél meg, a szép oly rettenetesség válik, ahogy csak lehet, mert, ez a módja.
De mégis, reménykedsz, hogy mégsem. Mert, ne feledjük, nem ilyen minden. Vannak virágok, rétek, szépek, és ki tudja, mi minden más még?
Persze, a virágos rég leéghet, a szép elmúlhat, a jóból lehet rossz is. Ahogy annak lennie szokott.
De, te is tökéletesen tudod, hogy a rossz után jó jön, mert, semmi sem lehet annyira rémisztő, hogy ne láthass benne szépet. Mert, az nem természetes.
Persze, ki tudja, lehet, az egész csak a képzeleted játéka, de már minden komorodik körülötted, már minden egyre rémesebb. Már nem úgy megy, mint valaha, már az egész táj rémisztően hat rád.
Nem tudod, mit keresel itt, már nem tudod, miért vagy itt. Tehetnél mást is, mert, dolga mindig akad az embernek. Dolga, ami lefoglalja, ami során nem kell ücsörögnie.
Mert, jobb lenne nem itt lenni, már tudod. Nem itt a helyed, és kész. Persze, kérdés, hogy akkor volt-e értelme eddig maradnod. Mert, azért… Már ennyit vártál, az az 5 perc, már nem oszt, nem szoroz.
Reménykedsz még, hogy semmi gond sincs, mert hát, mehet minden jól, mert, nem muszály elromlania mindennek, mert, lehet jó.
Persze, kicsi az esélye, kicsi a lehetőség rá, de van. Mert, hát, eleve, nem kell mindennek úgy zajlania, ahogy eddig zajlott.
Lehet nyugodt, békés, lehet kellemes. Mert vársz rá. Mert tudod, merre vársz rá,mert nem vesztél el, mert… biztos van valami ismerős itt, a környezetedben, amit lassan már megszoktál.
Valaminek, ugyebár lennie kell, ha már ennyi ideje vagy…
Aztán, lassan ráébredsz, még körbe sem néztél. Akkor hogy szokhattad volna meg a helyet, mert, azért úgy nehéz, ha még nem is láttad.
Tekinteted körbe hordozva, nem jutsz előrébb. Semmi olyan, mely megragadná a hangulatod, semmi olyan, ami illene hozzád. Semmi olyan, ami kellemesnek festene.
Mert minden idegen, bármennyire is szeretnéd, most te is idegen vagy. Mert csak vársz. Ez nem természetes, nem az ember módja. Az embernek tenni kell, mert különben megrohanják a gondolatai, mert elrémisztik, hogy többet tapasztal, magáról is, mint ami elő van írva neki.
Az ember nem gondolkozhat, hisz cselekvésre született. Neked is alkotnod kell ,valami nyomot kell sürgősen hagynod, nem úgy megy ez, hogy itt vagy egy idegen helyen, ismeretlenek közt, magadnak is ismeretlenül, és erről nem hagy semmi tanú bizonyságot.
Vagy, mégis? Mert meglátod, amire vártál. Már előtted van. Elkéstél azzal, hogy alkoss, de mégsem bánod. Letelt, végre itt van.
Most már történhet minden, a maga medrében. Most már nem kell félned, mert végre cselekedhetsz, nem kell várnod.
De mégsem úgy zajlik, mert akire vártál, nem vesz észre, amire vártál, mégsem történik meg.
Mert, az élet kegyetlen…

Gondoltál már arra, hogy mit tennél, ha kezedben lenne a mód a világ elpusztítására? Vagy arra, hogy mit tennél, ha csak te tudnád megmenteni? Bármelyik oldalról is nézem, mind kettő ugyanaz. A te sorsod lenne dönteni...

Mostanában elég sokat sikerült ezen gondolkoznom, miközben a vizsgáimra készültem, és azt hiszem, most már biztos vagyok a döntésemben egy ilyen esetben: Hagynám a francba pusztulni.

De tényleg. Nincs miért jobb világról álmodni. A föld megoldja, összehoz egy jobb fajt, mint az embert.

Mert mi mind birtokoljuk a hét fő bűnt, és élvezettel követjük el őket. Mind kapzsik vagyunk, más-más érv mögé rejtve, mind élvezzük a bujaságot a szentség álarca mögé bújva is, ha nem is testi értelemben, de még nem láttam embert, ki lemondott volna testéről.

Kevélyek vagyunk, mert a büszkeség helyett, ami még nemes is lehetne, a saját céljainkért mások becsületét tiporjuk, átgázolunk rajtuk, s a legkisebb érdemre se mondjuk őszintén, szívből, hogy gratulálok, hanem csak az illem kedvéért.

Fösvények és irigyek vagyunk. Mindent birtokolni akarunk, még olykor-olykor másokat is, de soha sem mérlegeljük mink van már meg, csak az újabbat, a többet keressük. Mert az élet nem ezt kívánja tőlünk, mert meg kell élnünk, mert támogatnunk kell akiket szeretünk, és még mondhatnánk a rengeteg érvet. De még egyet sem láttam, aki csak simán átadott volna valamit, bárminemű saját érdektől mentesen, vagy valakit, aki megosztotta volna a tudását, anélkül, hogy kért volna cserébe.

A torkosság talán a legérdekesebb, s meglepő módon a legalantasabb. Mert nem úgy jelenik meg, ahogy a többi bűn, mert senki sem falánk, feltűnő módon. De az ízeket mind élvezzük, orgiát csapunk belőlük, hogy kényeztessük magunkat. Mert, egy kis jó mindenkinek kijár, nemde? De ha arról lenne szó, hogy a gyermeknek adjunk, magunk mellett, a kedvenc falatunkból, hányan kérdeznénk meg, hogy kér-e?

Harag, egy a tiszta érzelmek közül, mely mindennél nemesebb bosszút szül, vagy épp, csak feltör, hirtelen, mint pillanatnyi düh. Vágy a pusztításra, vagy csak megmutatni annak ott, mit tett velünk. Mert nem azt érdemeltük, amit adott, vagy épp, mert olyan szemét alak. Itt is gyűlnek az érveink, s talán magyaráznom sem kell, néha mennyire tévesen.

Restség, s tunyaság, talán a legegyszerűbb meglátni, mennyire lusták vagyunk. Lusták vagyunk kérni, mert nekünk azonnal kell. Lusták vagyunk türelmesek lenni, mert akkor lehet nem kapjuk meg, amit akarunk, s talán ez a legmohóbb: lusták vagyunk megérteni, mert anélkül is megy minden.

S az én legfőbb bűnöm, az utolsó, s mondhatni a 8-ik: Feladás. Bár ez nem a bibliából származik, de már kezdem feladni, hogy megértő legyek. Kezdem feladni, hogy az emberekkel foglalkozzak, mert ők elfelejtenek velem. Már nincs erőm türelmet, szimpátiát tanúsítani. Mert megtanultam: az emberekkel nem érdemes foglalkozni. Ők csak követelni akarják, ami „jár nekik”, de egyik sem ad viszont semmit. S végül úgy maradok, ahogy kezdtem: Egyedül, szemben a viharral, pont, mikor kellene, aki mellém áll, s azt mondja: „bolond vagy”...

Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy jót teszünk a csenddel, és a távolsággal. Pedig nem. A csend, és a válasz kétséget hord magában, olyan dolgokat, melyek a rossz gondolatok táptalajai.

Félelmetesebb nem tudni valamiről, létezik-e, vagy sem, mint megtudni, hogy nem. Félelmetesebb hinni a dolgokban, mit tudni róluk. S idegesítőbb várni egy válaszra, mint megkapni, hogy mégsem.

Mégis, mindig ezzel a módszerrel élünk, mi emberek, mert meg akarjuk védeni, nem akarjuk megbántani, vagy csak egyszerűen mert nem érdekel a másik. Mert ez könnyebb.

Így nem kell a szemébe nézni, így nem kell felelősséget vállalni, így nincs kockázat, gondoljuk. Pedig a csendből is lehet olvasni, olykor sűrűbb tartalma van, mint a szavaknak. Bizalmatlanságot jelent, vagy csak azt, hogy nem ismerjük a másikat, vagy szimplán nem is akarjuk.

Mert, így könnyebb.

Mindannyian voltunk már az érem mindkét oldalán, mégis azt hisszük mindig, hogy a döntéseink úgy a legjobbak, ahogy. Pedig lehet, a másik megérdemelne egy választ, pár mondatot, vagy egy miértet, vagy épp, szimplán egy pillantást, hogy sejthesse a választ.

De mégsem adjuk meg, s meghagyjuk a kétségben süppedni, és talán ez az ami valóban „emberivé” tesz minket, hogy titkokat rejtünk inkább, mintsem egyszer magyarázatot adnánk.

Ahogy attól is félünk, hogy a másik elé lépve azt mondjuk, bocs, zavarsz, úgy attól is félünk, hogy azt mondjuk, nem lehet. Mert mindig attól félünk, mit gondol, meg nem akarjuk megbántani, meg annyi érv, amik akkor és ott pont jók.

Pedig, lehet egy magyarázat többet érne, s lehet, az kevésbé bántaná meg azt, akinek pont nem adjuk meg.

Mert, a hallgatásba bele lehet unni, akkor is, ha egyszer megígértük, épp az ellenkezőjét. Mert nem az ember lesz unalmas, az ember nem lehet az. A titkok, s azok rejtegetése, vagy épp oktalan kitálalása, ez mi végül unalmassá tesz minket, nem pedig az, hogy választ kellene adnunk, vagy épp, csak annyit mondani: nem...

Egy ismerősömnél láttam kiírva: „Hazudj nekem!”. Igaz, lehet nem nekem volt kiírva, de én azért megpróbálok hazudni egy kicsit. Elvileg tudnom kell, ha már írásra adtam a fejem...

Hmm, ha már hazugság, valami szépet kellene: Mondjuk, hogy az élet isteni, és a legjobb. Bár, igazából szerintem ez nem épp hihető. Mert az élet tragédia, és egy hatalmas kaotikus komédia egyvelege, főleg, ha csak folyik magától. Az ember előbb utóbb egyszerű géppé válhat, aki már semmiért nem létezik, csak holmi apróbb célokért.

Kivéve, ha nem hagyja magát a társadalom ,az élet, és a társak nyomásának. Akkor bizony van remény. Nem is kevés.

Ha nem hagyod megtörni magad, az élet apróbb ütéseitől, s a lendületes rúgásaitól, akkor képes leszel átvenni tőle az irányítást, s oly mederbe terelni a sorsod, mely kellemesebb, s izgalmasabb.

Persze, ez tényleg hazugság. Sajnos az élet nem ilyen egyszerű. Semmi sem fekete-fehér, elfér köztük még néhány szürke árnyalat. S ez a pár árnyalat, ami valójában megváltoztatja a világot.

Egy őrült diktátor, akit mindenki megvet, mégis rendbe szedi az országot, amit vezet. Egy kis tolvaj, aki csak megélni akar, s ezzel szükségét teremti a rendőröknek.

Az állampolgár, aki csak dolgozni jár, mégis a vele szembe menőt megmosolyogja, kibillentve azt életritmusából, egy pillanatra.

S egy gondolat, ami megváltoztat egy egész világot.

Nem, nem a szeretet érzése az, s nem is a nagy hazafiság. Mert ezek a maguk nemében mulandóak, s semmit érő foszlányok, főleg egy mai ember szájából. A hűség ennek a gondolatnak a forrása, s maga a szó, mi leírja: becsület.

Nem lovagi becsület, mert az egy ilyen világban mit sem ér. Annál kicsit egyszerűbb, magukban mért becsület, melynek nincs kódexe, csak az elménk mélyén. S hűség, melyet nem másoknak fogadunk, hanem magunknak, mert oly könnyű önmagunk, a hitünk, s a szívünk megcsalni anélkül, hogy észrevennénk.

Ha e kettő meg van egy emberben, már erősebb mindenkinél. Nincs ki megállítsa, s ez a pillanat, mikor mások a vállához léphetnek, s rá támaszkodnak.

De egyet ne feledj, kérlek, a világ terhe egy vállra nehéz, s olykor még egy élet súlya is túl nehéz, hogy egyedül cipeljük. Ezért kell megosztanunk életünk mással, hogy segítsünk a másiknak, s ezzel magunknak. S nem azért, hogy birtokoljunk, vagy, hogy érte tegyük. Az igaz ember egyszerre önző s önzetlen. Mert, ettől ember az ember...

Komolyan, én mindig hallgatok. Meghallgatok másokat, meghallgatom a dalokat, hallgatok, ha gondom van, hallgatok, ha várok. Nem azért, mert nem akarok megszólalni, hanem azért, mert nincs kinek.

Megpróbáltam mesélni, az életemről, magamról, de senkit sem érdekelt. Megpróbáltam elmondani, mi a bajom, de nem volt, akit érdekelt volna. Így maradtam a hallgatásnál.

Mert, minden adottságom meg van hozzá: Senki nem érti, mit akarok mondani, nem, nem a szavakat, hanem ami mögöttük van, Senki nem érti, mi van az arcomra írva, s Senkit nem érdekel, mit is mondok ki. S ha ez még kevés lenne, hát elmondom: Az emberek bíznak bennem, s tény nem oktalan.

De én már nem tudok bízni, hát igen, ez is egy fajta fogyatékosság. Mert a bizalomhoz nem tudom már mi kell. Bennem meg van, s talán pont ezért nem találom meg, ki tudja, tán soha. De az élet már csak ilyen: morbid.

S mivel hallgatni öröm, s a csend minden szó helyett is beszél, s csak az beszél igazán, ki csendben marad: Hallgatok, tehát vagyok...

Nem értem én az embereket,

De ténylen nem értem őket. Az egyik elvárja, hogy mellette lebegj, minden percét kitöltsd, hogy te legyél az akire vágyik, csak azért, hogy pótold az épp aktuális hiányát. De nem ad semmit, csak elvenne, és még úgy is tesz, mintha ez lenne a helyes.

A másik ott áll melletted, tenned kellene érte valamit, de nem hagyja, mert épp nem akar feléd fordulni. Nem lehet vele semmihez kezdeni, mert amint hozzá szólna, tova libben, mintha ott sem volna. Mert, ő is úgy tesz, mintha ez lenne a helyes.

A harmadik szépen el van, jól elvagytok, s te nyeled a békákat torokból, mert megszoktad tőle. Mondván ő ilyen, bár ő az első hibád a szemedre veti, mert azt azonnal észreveszi. És igen, ő is úgy tesz, mintha ez lenne a helyes.

A névtelen negyedik az utcán, veled szemben haladva majd megöl a tekintetével, ahogy cigarettád füstje felé száll. Persze az mellékes, hogy ő lépett melléd, s te amúgy is messze a tömegtől gyújtottad azt a cigarettát, mert ő most itt van, percekkel azután, hogy már a második rudacska füstöl el ajkaidon át. Mert, igen, szerinte is ez a helyes.

Van az ötödik, áll szemben veled, s csak annyit mond, legyen szíves. De a hangsúly a hangjában már azt sugallja, hogy megöl, amint másképp teszel. S talán ez a pont, amikor úgy döntesz te is, hogy ez csak szerintük helyes.

Mert, nem csak az az ember, aki az adott testben él, hanem az, aki mellette. Miért felejtik el oly sokan, hogy a másiknak is van igénye, hogy a másiknak is van véleménye, és ehhez ragaszkodna is. Miért könnyebb inkább találni egy harmadikat, ha az illető úgy dönt, elég már?

Annyira nehéz lenne meglátnunk magunkban a hibákat, hogy már azt is letagadjuk, valakit ez zavart?

Mert, rendben, hogy azért vannak a barátaink, hogy egy fázós alkonyon, a párnákra dőlve, dúdolásszuk a régi dallamot. Meg madár csicsergés, sok-sok konfetti, és a rengeteg szlogen: „Hogy segítsenek, hogy mindent megadjanak, hogy megtegyenek értünk...”. De mi, hangsúlyozom, akármelyikünk is: Mit tett értük?

Mert ezen a ponton könnyen túl lépünk, s képesek vagyunk csak a mások hibáját látni. Én is ezt tettem korábban, s egy esetben sem mondtam ki a magam vétkeit. Mert, nekem nem kell, hogy kimondjam, mindegyik esetben tudom, mennyit is vétkeztem. De sajnos egyszer nekem is elég lesz mások vétkeiből, s akkor majd nézhetik a hűlt helyet, ahol egykoron álltam. Mert egyszer mindenki tovább lép, kérdés, megvárja-e a „társait”, vagy sem. S ez a barátság, nem valami szent szöveg, hanem az, hogy vársz-e még, vagy inkább lehagyod, aki visszatart.

Az a barátság, hogy a megfelelő időben belerúgsz, hogy megtegye amit kell, s nem az, hogy dédelgeted. Mert egy barát lemond, feláldoz, eltűr és legfőképp elfogad. És még millióképpen átfogalmazhatnám, de nem teszem, mert a lényeg egy marad: Ne csak követelj, kérj is végre. Ne csak kapj, hanem viszonozz is. És hidd el, az emberek is változhatnak, nem csak az évszázadok...

Nyelvem pereg, s ajkam remeg,

Testem mereven, de szálló lélekkel,

Így figyelem lelkesen az életet,

Meglesve a pillanatnak festő perceket.

Kezem mozog, gyomrom is korog,

Éhségem mégsem ott találom,

Ahol a gondolatom mocorog,

Hanem ott, amiről nem dalolok.

Versem silány, talán picit zsivány,

Ki nem mondott, gondolatok hadát

Sugallja a szóval, csendesen, gonddal,

S ha valaki tán megfeji, el nem mondja,

S eképp a titok lesz a titkok nyitja,

Hisz ki csenddel őrzi a csendet,

S dalban őrzi a lelkemet,

Ő tudja csak, mi az, mit mondtam....

Hull a pelyhes fehér só,
Jójj el kedves télanyó,
Van zsákodba minden jó,
Tavaszig tartó,fehér hó,

Minden gyerek várva vár,
Hogy gördüljön az a szán,
S legyen meg a fa alatt,
Minden mit ő kivánhat,

S ha nem érnél épp reánk,
Dobj egy smst, vagy mást,
A rád váró emberek hadának,
Üzend meg aprjának, nagyjának:

Hogy ez az a nap, mikor,
Egy fa körül, énekelve dalol,
Ki milyen dalt éppen bemagolt,
S kaotikus zenebonából,

Csak egy dallam szól tisztán,
Mind egyként, eggyé válva,
S halkan suttogva feltárja,
Az ünnep lényegének igazát:

Nem az számít, ki mit mond,
Nem az számít, ki mit dalol,
Nem az számít, ki miként hangol,
Csak legyen, mi mindennapokat is megold:

Egy kis szeretet a fa mellett,
Egy kis béke, csend a népnek,
Egy kis apró mosoly, fel az égnek,
S fél perc türelem, a szeretteinknek.

Furcsa dolgok, mert néha olyan megnyugvást hoznak, amire semmilyen szó sem képes. Olyan békét teremtenek, amire a legközelebbi barát sem képes, s valljuk meg, semmi más.

Ki nem mondott igazságok, el nem hitt valóságok válnak ekkor egyértelművé. Mert, ilyenkor könnyebb megérteni, elfogadni a világ dolgait, mint mikor ébren vagyunk.

Álmunkban értjük meg igazán, akármennyire kifacsartnak is festenek, azt ami a valóságban történt. Mert ott, a tények egy új igazat, egy nekünk tetszetősebb formát nyer, s végül, a részünké válik.

S ekkor találkozhatunk újra azokkal, akik nem tartanak már velünk. Vagy mert a távolság, vagy az élet valamely röge elválaszt minket.

Lehet ez kínzó, vagy épp a nagy kérdés végső megoldása. De egy biztos: kell, mert enélkül a valóság semmi más, mint az élet kínzó pöcegödre. És mint tudjuk, senki sem szeret a pöcegödörbe mászni, kivéve, ha tudja, van onnan kiút.

S igazából, ezért kell álmodjunk: hogy képesek legyünk meglátni: Lehetne rosszabb , de épp így jó nekünk...

Nem voltam gazdád,

De talán egy jó barát,

Ki hallgatta a csaholást.

Nem voltam mindig veled,

De ott akartam lenni neked,

Mikor csak neked kellek.

Nem voltam jó veled,

S t'án mostoha is lehettem,

De csak mert, szerettelek.

Nem voltam melletted,

Mert akkor nem lehettem,

Mikor álomra hajtottad fejed,

Egy álomra melyből nincs ébredés,

Honnan már nincs visszatérés,

Hol mégis minden békés,

De azt ígérhetem neked,

Hogy míg én a földön élek,

Emléked, tovább él, bennem,

S ahogy bennem él a jó kutya

Legszebb, s legdicsőbb példánya,

A makrancos hölgy vakkantása,

Úgy mesélem majd kutyának,

Embernek s minden jószágnak,

Hogy élt egykoron egy kis csoda,

A világon egy kis csodabogár,

Ki gazdijáért mindig kiállt,

S érte mindennel szembeszállt...

Álomra hajtotta fejét,

Egyszer s mindenkorra,

A leghosszabb álomra,

Melyből nincs ébredés,

Békésen alszik már,

Túl minden gondon,

Az összes fájdalmon,

S pihenve vár ránk,

S azt mondom én neked,

Aludj nyugodtan csak,

Én álmodom tovább majd,

Én álmodok majd még,

S mikor ott leszek majd,

Hol te most már pihensz,

Majd mindent elmesélek,

Mit éberen álmodtam...

Értékelj egy embert, őszintén. Mond azt, hogy tudod mit ér, s ténylegesen indokold meg. Ha erre képes vagy, garantálom, hogy hazudsz.

Nincs olyan, ki számba vehetné a másikat, hogy mit is ér. Azt lehet mondani, hogy neked mit ér, de abszolút érték nincs, mert nem tudhatod, hogy mással milyen. S nem azért mert hazug, csak épp lehet, te vagy alkalmatlan erre.

Mert, lehet, nem neked mutat értéket, s az is lehet, csak te nem láthatod meg, mert képtelen vagy rá. Hisz, mondhatod, hogy „Ő értékes”, de lehet, hogy a legnagyobb csaló, kit a világ a hátán hordott. S mondhatod azt, hogy értéktelen fráter, miközben a jövő kulcsát cipeli épp a vállán.

Persze az is lehet, hogy ő csak egy goromba, vagy épp megbízhatatlan alak,de hidd el, soha sem tudhatod, hogy valójában mit köszönhetsz neki. Lehet épp az ő megszólalása miatt kezd majd a következő Marie Curie kutatni valami után, s az is lehet, hogy épp miatta fordul meg az új Hitler, s mondja, ezt mégsem kellene.

Igaz az sem kizárható, hogy soha nem lesz ilyenhez köze, de mond, te ezt honnan tudhatod? Mi alapján ítélnéd meg épp Te, hogy ő kicsoda a történelemben, vagy épp egy-egy ember életében?

S ha végre látod, mit is mondok, hunyd le szemed, s tedd azt, mit tényleg megtehetsz: Értékeld azt, kit legjobban gyűlölsz, vagy épp szeretsz, s mielőtt kimondanád a nevét, gondold végig, miért őt szereted, vagy épp gyűlölöd. S most nézz a tükörbe, s ha nem az az arc nézz vissza rád, kit a leginkább megértesz, kit legjobban gyűlölsz, vagy épp szeretsz, nem az, akinek a nevét épp az imént ajkadra emelted, kit a leginkább, aki neked a "leg", gondold végig, mást akkor milyen alapon értékelsz?

Emlékszem, egy kisfiúra, aki akkor ott állt, és nem értette, mi történik. Vagyis, talán az volt a gond, hogy értette, jobban, mint mások,csak nem akarta elhinni.

Mert mindenki ott állt, körbe a sír körül. Sírtak, mind, és zokogtak. „Őszintén”, tiszta szívből, mintha ők siratnák a legjobban, azt, ki elhunyt. Csak három ember volt, akik némán csendesen álltak a sír mellett: A két szülő és ő.

A két szülő nem tudta még elfogadni, hogy nincs többé a gyermekük, ő meg tudta, hogy pofátlanság lenne sírnia. Akart, de tudta, hogy álszentség lenne.

Barátok voltak, ő és az elhunyt, de csak a közös érdeklődés kötötte őket össze. Tudta, hogy barátságuk mindössze a kölcsönös megértésen, és a tolerancián alapult, és nem az együttérzésen, és a valódi barátságon. Összekülönböztek, talán nem is egyszer, de végül mindig megbékéltek.

Ez a fiú állt ott, évek múltán, egyre több sír mellett, talán ideje korán látva, amit mégis látnia kellett: Mindenhol ez zajlik.

Hazugságok lágy szövevénye, túlzások bonyolult hálója, s csak egy mi hiányzik: Őszinteség. Mert, csak az nem sírt, kinek kellett volna. Ők, a nem sírók voltak, akik nem tehették meg. Nem lett volna rá joguk? Dehogyisnem, csak elvárták tőlük, hogy ott álljanak, erősen, támpontot adva.

Pont azok, akik lehet tudták, mi az, ami elveszett, s mi az, ami tényleg örökségül maradt. Mert ők tudták, hogy egy-egy ember után nem holmi vagyontárgyak maradtak, holmi fényes ketyerék, vagy épp egy ház...

Hanem ezeknél jóval több, s mégis kevesebb: Emlékek hada, s egy üres rekesz, amit senki sem tölthet meg mással, csak egy-egy képpel.

Mégis, mikor a fiú szemébe néztem, nem hittem volna, hogy erre gondol, ahogy áll. Láttam rajta, nevetni akar, ahogy csak ő tud, kajánul a hazugságokon. Nem megalázni azt, aki ott fekszik előtte, hanem megmutatni azt, hogy ő meghalt, nem anyagi veszteség. S pont ezért, mint ezredekkel ezelőtt talán ősei, ünnepelni a halált, s tudatni az elhunyt lelkével: Őt sem felejtik el, s ő is ott vigad velük, s talán ő a legboldogabb, mert már túl járhat az anyagi test korlátain, felszabadulva gyarlóságaitól.

Több lett, s nem kevesebb. Valaha ezt jelentette a halál. Ma azt, hogy valakit elvesztettünk. Mi, nem ő, nem mások, hanem mi magunk.

Nem az hiányzik, hogy Ő ott legyen, hanem hogy velünk. Nem az hiányzik, hogy megértsen, hanem, hogy minket. Vagy, még ennyi foszlány sem hiányzik, mert, csak elmentünk, egy temetésre, ahol sírni kell. Nekünk....

- Változtass meg egy hegyet! - Csak ennyit kért. Tőlem, a „varázslótól”.

Nem egy nagy kívánság, tényleg, mert buldózerrel meg lehet oldani. De ő csodát kért. Varázslatot, és sokáig csak tehetetlenül néztem rá.

Mit lehet ilyenkor tenni? Hisz, tudhatjuk, mágia nincs a Földön, vagy ha van is, mi hétköznapi halandók nem érhetjük el. Ő mégis ezt kérte tőlem.

Másnak azt mondtam volna, hogy nem lehet, de neki, akármennyire is akarnék, képtelen lennék ellenállni. Túlságosan is hozzám nőtt, hogy ilyen csacskaságok miatt elveszíthessem.

Talán, túlságosan is hozzám nőtt, ezt a többiek is, ahogy látom, észrevették. De akkor sem engedhetem meg, hogy ilyen apróság miatt csalatkozzon bennem.

Mély levegőt vettem, s ránéztem. Tudtam, hogy ez a sorsfordító pillanat. Ő minden szavamat figyelni fogja, mint a bölcs tanítóét, én pedig valami olyat fogok mondani, ami örökké az emlékezetében fog élni, lángbetűkkel kiírva. Csak, azt nem tudom, mi lesz ez a dolog.

• Nem tudom – mondtam végül, csalódva magamban – Én nem tudom megtenni – gyermeki arcán egy szomorú vonás villant, s ez ébresztett rá, mi is lenne a helyes megoldás – De te igen.

• Tényleg?– kérdezte, legalább akkora döbbenettel, mint amit én éreztem magamban.

• Csak hunyd le a szemed – folytattam csendesen – s képzeld magad elé a hegyet. Lásd olyannak, amilyenek ismered. - Ő csendesen követte a szavaimat, látszott arcán, ahogy koncentrál. Hát igen, meg kell valljam, talán az egyik legjobb tanítványom volt. - És változtasd meg. Hidd, hogy olyan, amilyet szeretnél. Mert te, Magadnak, bármit megváltoztathatsz, és képes lehetsz azzá tenni mások számára, ami neked is.

• Ez marhaság – csattant fel kissé morcosan. Sohasem volt türelmes – Attól, hogy én mást hiszek róla, attól még ugyanaz marad a hegy!

• Ez igaz – dörmögtem vissza – Azonban elfelejted azt, hogy addig amíg nem jártál ott, s gyermekem, te még nem voltál azon a csúcson...–Mutattam rá az első dombra, ami épp kéznél volt.

• De az csak egy domb, semmi több...

• Tényleg... –mondtam halkan, sejtelmesen – Ha jobban megnézzük, azok a sziklák is csak tegnap kerültek oda, és a kő sem emlékszik, milyen volt fent, a magasban...

Ő csendesen figyelt tovább, amíg a hegy életéről meséltem tovább neki, s arcán egyre nagyobb csodálat tükröződött a kis dombocskára pillantgatva, ahogy előadtam neki a „domb történetét”. Itta a szavaimat, mint oly rég a többiek, abban a távoli múltban...

• És ez tényleg igaz? – állította meg szavaim áradatát. Látszott arcán, hogy ő hinni akarta, hogy ez így történt.

• Nem – mondtam, arcomon továbbra is az a szelíd mosoly látszott, az övén viszont a döbbenet jeges maszkja – De én hiszem, hogy akár az is lehetne.

• Akkor mi értelme ezt elmesélned? - Hangja sértődötten csattant, mintha átvertem volna. És részeben igaza is volt, de meg kellett értenie népünk legősibb törvényeit.

• Hogy megtanulj hinni. Mindenki tud valamit. És elfogadja. Anélkül, hogy mögé gondolna. Ettől lesz ember, ettől lesz bölcsebb, s ettől lesz olyan jó, amilyennek kell lennie...

• De az igazságot tudja mindenki! - Látszott rajta, hogy egyre durcásabb. Nem tetszett neki, amit mesélek, már láttam rajta. Ő különbözött. Ő tudni akart, és ezért volt velem.

• Azt az igazságot, amit én, és amit majd Te elmesélsz nekik. Mert ez a feladatunk nekünk, hogy tovább adjuk azt az igazságot, ami mindenkinek valóság...

• Én nem akarok hazudni! - Kiáltotta sértődötten, és ott hagyott.

Aznap láttam utoljára, többet nem jött hozzám. Nem haragudtam rá, ahogy ő sem rám. Nem neki való volt az az élet, amit kínáltam neki, és ezt tudtuk mindketten. Ő nem volt képes megváltoztatni a világot, abban a formában, ahogy én, úgy semmiképpen sem.

Évek múltak, míg újra hallottam felőle. Akkor megtudtam, egy másik faluba költözött. Tanítani kezdte az embereket, arra, ahogy ő látja a világot, ahogy ő hisz benne. Egyetlen dolog volt, amire kíváncsi voltam, de sohasem tudhattam meg: Végül megtalálta a hegyét, amit megváltoztathatott kedvére?

Amikor van egy öreg farkas a sziklatövében, bölcsen hallgatva, akkor minden utazó leül mellé, hogy elmondja a gondját... Az öreg farkas, mint említettük bölcsen hallgat, és arra gondol, milyen volt régen, mielőtt beszorult volna a lába a kő alá....

Gondolkoztál-e már azon,

Hogy hagysz-e nyomot,

Azon a kerek golyóbison,

Amit az élet eléd adott?

Gondolkoztál-e már azon,

Hogy hagysz-e nyomot,

Azok életének vonalán,

Kikkel a sors összehozott?

Gondoltál-e már arra,

Hogy másképp lett-e volna,

Ha te nem születnél meg,

S ők nélküled élnének?

S eszedbe jutott egyszer is,

Hogy más is van ki kíváncsi,

Hogy mennyit hagyott rád,

Hogy kimond: gondolsz rá?